Úgy készül, mint a Luca széke – fakadt ki méltatlankodva a gazda, ha többszöri sürgetésre sem végzett szekere javításával a mesterember, kéménye felhúzásával a pallér, csizmája megreparálásával a suszter. Ma már ritkábban halljuk ezt a szólást. De vajon készül-e még egyáltalán Luca-széke? És ha igen, hogyan, s mi célból?
A talány megfejtésének kulcsa a Luca név maga. A szicíliai családból származó Luca szüzességi fogadalmat tett Krisztusnak, életét neki szentelte. Krisztus után 304-ben szenvedett vértanúságot, s emléke előtt már az 5. századtól kezdve tisztelgett a római katolikus egyház. Szent Lucia lett a vakok, szemfájósok, utcanők és menyasszonyok védőszentje.
Ám például Svédországban nem sok köze van ennek a szentnek a Luca napjához. Ott Luca nevét a lux szóval szokás összefüggésbe hozni, melynek jelentése fény. Úgy is nevezték egyes helyeken, hogy fényhozó. „Az eredeti név, Lucia, a fény latin szavával (lux-lucis) függ össze, de a közép-európai népszokások szent Lucia kultusza helyett inkább egy boszorkányos, démonikus alakot idéznek” – mutat rá Selyemsárhajó című esszékötetében Szőcs István.
December 13. a Gergely-naptár életbe lépése (1582) előtt a téli napfordulat kezdő, egyszersmind a hideg évszak legrövidebb napja volt. Így vált Luca napja sok helyütt – így nálunk is a főboszorkány napjává, hiszen a gonoszoknak, bűbájosoknak ekkor van a leghosszabb éjszakájuk rontó tevékenységük kifejtésére. A Luca-kultusz magyarországi fénykorát Mária Terézia idején érte el.
Ehhez a naphoz számos hiedelem és népszokás kapcsolódik. Hazánkban a legjelentősebb az úgynevezett asszonyi ünnepek közül. A tél közepének tartották, munkaszünetes törvénynapként határozták meg. Ezen a napon az asszonyoknak és a lányoknak tilos volt dolgozni, tüzet gyújtani, kenyeret sütni és varrni, mert büntetésből Luca bevarrta a tyúkok „tojókáját”. Nem volt szabad fonni, szőni sem, mert úgy tartották, Luca összekeveri a fonalat, kóccá változtatja és kócot tesz annak az esze helyére, aki ezt a vétséget elköveti. Néphagyományunkban nem is egy történet szól arról, hogyan büntette Luca azokat, akik ezen a napon szőni, fonni, varrni vagy mosni mertek.
Ezzel szemben Luca nap estéjén és éjszakáján nemcsak tréfálkozni lehetett, de még a lopkodás is megengedett volt. Voltak, akik vizet loptak az udvarokon álló kútból, s akadt, aki bohócnak öltözve koldulni indult. Rengeteg ház udvara reggelre kapu nélkül maradt, mert a lopkodók magukkal vitték. Megtalálni csak valamelyik szomszédnál lehetett, vagy egy gödörbe vagy a pincébe hajítva. Luca napi szokás volt az is, hogy egy cserépbe búzát vetettek, hogy karácsonyra kikeljen. Akkor a karácsonyfa alá tették, mint az élet jelképét. Ha karácsonyig minden elvetett szem kikelt, akkor a következő évben bőséges termésre lehetett számítani.
Ezen a napon kezdték el készíteni a Luca székét, aminek karácsonyra kellett elkészülni. A magyar nyelv értelmező szótára szerint „állítólag kilencféle fából készült zsámolyforma szék” ez, „amelyet Luca napjától (dec. 13-tól) karácsonyig minden napra elosztott munkával faragnak”. De vajon miért így? Az idézett kézikönyv szócikke erre is választ ad: „a babona szerint a rajta ülő vagy álló személy karácsony éjszakáján meglátja, hogy ki a boszorkány.” A hiedelem a kilencféle fát is rögzíti: kökény, boróka, jávor, körte, som, jegenyefenyő, akác, cser és rózsa alkalmas lucaszékhez, amelyben egyetlen darab szeg sem lehet. A szék alkotóelemei az ülőke-korong a szimbólummal, három fúrt lyukkal, három láb ugyancsak hárommal, merevítőlécek-botok és az azokat rögzítő pálcikák. Fogunk egy kalapácsot, ügyesen összeállítjuk. A hiedelem szerint, aki karácsonykor az éjféli misén pontban éjfélkor rááll a maga készítette Luca-székre, onnan megláthatja, hogy kik a boszorkányok, azok ilyenkor ugyanis szarvat viselnek – tartja a néphit. A széken állónak azonban ezután ajánlatos elégetnie a széket, mert különben a felfedett boszorkányok széttépik a leleplezőt.
Egyes helyeken mákot kellett az éjféli misére vinni, majd elszórni. Míg a rontó szellem a mákot összeszedte, addig a nép egérutat nyert. Református vidékeken volt szokás a lucaszék keresztútra vitele, körülkerítése krétával, hogy így megláthassák az ott gyülekező boszorkányokat. Hazatérvén pedig fokhagymát tettek a kulcslyukba, kést vágtak a bal ajtófélfába, keresztbe állították a söprűt – mindegyik „hatásos” fegyver az ártani akaró gonosz ellen.
A kiveszőfélben lévő hagyomány néhány esztendeje még mulatságos esetet produkált a csíki havasok lábánál elterülő kis településen, Menságon, ahol a 80 év körüli K. Róza néni fejébe vette: megmutatja földijeinek, ki is a boszorkány a faluban. Ezért megparancsolta urának, hogy készítsen lucaszéket, mert ő végére akar járni a sok mendemondának, és tisztán akarja látni, melyik szomszédasszonyától kell félnie és távoltartania a jószágait. Róza néni szentestén elindult az elkészült székkel az éjféli misére, hogy megtudja: ki is a falu boszorkánya. Sokan voltak a templomban, így csak középen talált helyet a tömegben, imádkozott szent alázattal, majd óvatosan ráállt a magával vitt székre. Az abban a pillanatban nagyot reccsent, elhagyta mind a négy lábát. Róza néni nekiesett az előtte állóknak, és többet fellökött közülük. Támadt nagy riadalom, és valaki elkiáltotta magát: „ott a boszorkány”. Az asszony rémülten menekült a templomból, a falu népe kiabálva szaladt utána. Volt, aki látni vélte a kendője alatt púposodó szarvát Szegény asszony lélekszakadva rontott be a házba, bereteszelte az ajtót, de a tömeg már ott kiabált és dörömbölt az ablaka alatt. A kemence mellett szundikáló férj felébredt a nagy lármára, és kifulladt feleségét látva csak ennyit mondott csendesen: „Haj, Róza lelkem, én már régen tudtam, hogy te vagy a boszorkány”.