Az 1950-es években a legális sertésvágások és a tiltott feketevágások ellenére ritkán került karácsonyi pecsenye az ünnepi asztalokra; gyakran húsmentes karácsonyi fogások várták a vendégeket.
A második világháború után gyakorlatilag általános volt az élelmiszerhiány az országban, az élelmiszerek beszerzésének nehézségei hozzátartoztak a mindennapokhoz még az 1950-es években is. Az élelmiszerszükséglet kielégítésére a begyűjtést-beszolgáltatást alkalmazták, emellett a falvakat még a kulákkérdés és a kollektivizálás is sújtotta.
A második világháború után a lakosság döntő többsége hiányosan táplálkozott, különösen a városokban és a fővárosban. A negyvenes évek végére az élelmiszer-ellátás kaotikus viszonyai a gazdaság újjáépítésének, a mezőgazdasági termelés stabilizálódásának köszönhetően enyhén javultak. Az ötvenes évek elején viszont a nehézipar fejlesztési prioritásának következtében ismét jelentősen romlott a helyzet.
Az alapvető élelmiszerhiány enyhítésére bevezették a jegyrendszert, ennek ellenére sokszor komoly közelharcot kellett vívni a napi fejadagok beszerzéséért.
A jegyes elosztás körébe tartozott többek között a kenyér, a liszt, a cukor, a hús, a zsír, a tej, a mosó- és a pipereszappan. 1951 tavaszán kenyérből az egy jegyre járó napi fejadag 25 dkg volt, a nem mezőgazdasági fizikai dolgozók további 10, a bányászok 10 pedig 30 dkg-ot kaptak.
A húsjegy kizárólag a dolgozóknak és hozzátartozóiknak járt, az alapadag 30, illetve 25 dkg volt. Zsiradékokból az egy jegyre járó havi alapadag 60 dkg volt, amit a dolgozók, az egy éven aluli gyermekek és a várandós nők esetében további 20 dkg-mal, az 1–12 éves gyermekek számára 10 dkg-mal egészítettek ki. Az étkezésben a sertészsír meghatározó szerepet játszott, főzéshez szinte kizárólag ezt használták a háztartásokban, s reggelire és vacsorára is gyakran fogyasztottak zsíros kenyeret sóval és paprikával vagy cukorral megszórva.
Az ötvenes években a sertésvágást szigorúan szabályozták, minden egyes alkalommal sertésvágási engedélyt kellett kérni, az engedély alapján határozták meg a zsír kötelező beszolgáltatásának mértékét, rendszerint többet a vágás révén teljesíthetőnél.
A „Falurádió” „Mit tartsunk észben?” című rovata 1951. október 28-i adásában a sertésvágás szabályozásáról szóló rendelettel ismertette meg a hallgatókat. A rendelet értelmében „magánfogyasztás céljára sertésvágási engedélyt csak az kaphat, aki minden levágásra kerülő sertés után a háztartásához tartozó két személy hatósági zsírellátásáról egy évre lemond. Ezt a vágás napjától kell számítani.”
Meghatározták azt is, hogy a levágott sertések után mennyi zsírt kellett a községi zsírgyűjtő helyre beadni. A levágható sertések száma a családtagok számától függött. A rendelet méltányosságból figyelembe vette azt, hogy hány személy él egy háztartásban, ahol több személy van, ott kevesebb zsírt kell beszolgáltatni. Egy személy esetében, egy sertés levágása után 15 kg zsírt kell beadni. Három személy esetében, egy sertés vágását követően 4 kilogramm zsírt, 5 személy után 1 kg-ot, 6 családtag esetében, egy sertés levágása után nem kellett zsírt beszolgáltatni.
A rendelet kedvezményt adott azoknak, akik a beadási kötelezettségen felül, vagy a sertéshízlalási szerződésen felül hízott sertést adott le az Állatforgalmi Vállalatnak. Ebben az esetben minden átadott sertés után „további egy hízott sertés levágására” kapott engedélyt. Ha a sertésvágásra ilyen engedéllyel került sor, akkor „12 kg zsírt kell a községi zsírgyűjtőhöz beadni, tekintet nélkül arra, hogy a dolgozó paraszt háztartásához hány személy tartozik és hány sertést vágott”.
Sokan azonban engedély nélkül, „feketén” vágtak, az internálást vagy a többéves börtönbüntetést kockáztatva.
„Néhány nap óta szigorú ellenőrző csoportok járják az országot. Betérnek a kulákok, a kupecek, a falu vérszopóinak kamráiba. A látvány mindenütt ugyanaz: hatalmas oldalszalonnák, dézsaszámra felhalmozott zsír. Tucatjával lógnak a sonkák, és megszámlálhatatlan tekervény kolbász borítja a kamra mennyezetét. Ugyanakkor a városi dolgozók asztalán újabban ritka vendég a sertéshús, és alig tudjuk valahogy biztosítani a városok zsírellátását”
– hangzott el 1949. február 16-án a „Falurádió” reggeli műsorában.
Az élelmezési miniszter 1951-ben rendeletet adott ki a feketevágások elleni küzdelem fokozásáról.
„A zsírért folyó csatát pedig meg kell nyerni, és meg is fogjuk nyerni. Nehezebb dolga is volt már a demokráciának, amit mégis sikerre vitt. Aki pedig még nem szolgáltatta be a köteles zsírmennyiséget, azonnal szolgáltassa be”
– szólította fel a hallgatókat a „Falurádió” szerkesztősége.
A rendelet kimondta, hogy “feketevágásnak” számít minden olyan állatvágás, amelyet a kötelező vágási engedély nélkül végeznek. Feketevágásnak számít az olyan sertésvágás is, amelyhez a vágási engedélyt a vágató a valóság elhallgatásával, vagy egyéb fondorlattal szerezte meg.
Kényszervágás esetében is a vágási engedélyt lehetőleg előzetesen, de a vágástól számított 24 órán belül feltétlenül kérni kell. E nélkül a kényszervágás feketevágásnak minősül. Az állami gazdaságokban, továbbá termelő szövetkezetekben és csoportokban az engedély nélküli állatvágásokért az állami gazdaság vezetője, illetőleg a termelőszövetkezet elnöke is felelős. Azokat, akik feketevágásban közreműködnek, szintén felelősségre kell vonni.
A rendelet értelmében a feketevágásból származó húst és egyéb állati terméket le kell foglalni. Az, akit feketevágásért elítéltek, valamint’ vele közös háztartásban élő hozzátartozója az ítélettől számítva két évig állatvágási engedélyt nem kaphat.
A feketevágások felderítői az elkobzott „állat és állati termék értékének 10 százalékáig terjedő jutalmat kapnak. A felderítő a jutalom természetbeni kiadását is kérheti. A feketevágást a legközelebbi rendőrőrsön, rendőrkapitányságnál, vagy a helyi tanács végrehajtó bizottságánál kell jelenteni”- derül ki a Szabad Föld 1951. december 30-i számából.
A feketevágások elleni harc dacára az élelmiszerhiányt rendszerint csak átmeneti jelleggel sikerült mérsékelni. A táplálkozási, élelmiszer-fogyasztási szokásokat az ötvenes évek első felében elsősorban az általános élelmiszerhiány formálta. 1951-ben a Nők Lapja heti étrendjavaslataiban feltűnően ritkán szerepeltek a húsos ételek, helyette a zöldségek széles körű használatát ajánlották. Második fogásként, főételként húsból készített ételek csak a vasárnapi menüben szerepeltek.
Az olcsó hús és húspótló ételek receptjeinek nagy kereslete volt ebben az időben a háziasszonyok körében. Az ötvenes évek elején a tőkehúst gyakran pótolták töltelékárukkal, a rántott párizsi kosárrá formázva, zöldséggel megtöltve gyakran szolgált főételként is burgonya- vagy rizskörettel. Kényszerűségből népszerű volt a zöldségfélékből készített vagdalt, a szafaládéval dúsított palacsinta vagy a párizsiból készített pörkölt is.
A Kincses Kalendárium téli számai a következő ételeket ajánlották a karácsonyi asztalra.
RAKOTT KÁPOSZTA (1952)
Hozzávalók: 80 deka savanyúkáposzta, 80 deka darált sertéshús. 8 deka reszelt vöröshagyma, 1 evőkanálnyi édes piros- paprika, 5 deka zsír. 12 deka rizs, 2 deci tejfel, 15 deka kolbász, egy kevés törött bors és só.
A savanyított káposztát megmossuk és 10-15 percig előre megfőzzük. Leszűrés után tűzálló edénybe egy ujjnyi réteget teszünk. A következő réteg a zsíron, vöröshagymán, paprikával, törött borssal és sóval előzőleg már lepirított hús, melyet megszórunk nyers rizzsel és ‘rá pár szelet kolbászt teszünk. Aztán ismét káposztát, húst, rizst és kolbászt rakunk egymás fölé, úgyhogy végül legfelül káposzta maradjon. Két deci tejfellel leöntjük, meleg sütőben kisütjük. Ha pirulni kezd, fedjük le, nehogy megégjen. Sütési ideje 20—40 perc.
RIZZSEL TÖLTÖTT KELKÁPOSZTA (1953)
A külső leveleitől megtisztított sárgás kelkáposztát félbevágjuk és forrásban lévő, gyengén sózott vízben 10-12 percig főzzük, utána pedig hideg vízbe rakjuk és szitán Iecsurgatjuk. A torzsáját a kisebb levelekkel együtt apróra vágjuk, a nagyobbakat pedig félretesszük. Húsos füstölt szalonnát egy lábasban kissé megolvasztunk, ebben 12 deka rizst kevéssé megpirítunk, majd feleresztjük és letakarva puhára pároljuk. Közben kis fej finomra vágott vöröshagymát zsírban világosra pirítunk, az összevagdalt kelkáposztát belerakjuk és szép lassan megpároljuk. Ha ez is megpuhult összekeverjük a rizzsel, hozzáadunk vágott petrezselymet, törött borsot (borspótlót). Ezt a káposztalevelekbe egyenletesen belerakjuk, gombócokra formáljuk és zsírral kikent lábosba rakjuk. Minden töltött kelre egy-egy darabka húsos szalonnát teszünk, a zsíros húslevet melléöntjük, fedővel letakarjuk és kb. félórán át a sütőben puhára pároljuk.
TÖLTÖTT DISZNÓSÜLT HIDEGEN (1953)
Felsálszerűen, minél vékonyabb szeletet vágjunk. Valamivel kevesebb húst daráljunk meg, mint a szelet súlya. Ezt a darált húst sóval, törött borssal, majoránnával, paprikával, kis fokhagymával, ízlés szerint fűszerezzük és nyers tojással eldolgozzuk. Az így elkészített darált húst rákenjük a szeletre, közepére egy-két keménytojást teszünk, hurkaszerűen szorosan összekötjük és szép pirosra sütjük. Csak hidegen szabad felszeletelni. Kiadós uzsonna, franciasalátával, vagy egyéb salátával pedig ízletes vacsora.
(Címlapfotó: Karácsony 1958-ban (c) Fortepan/Keveházi János)