1859. szeptember 1-2-án jegyezték fel a történelem első, legnagyobb geomágneses viharát, amelyet az eseményt megfigyelő Richard Christopher Carrington angol csillagászról Carrington-eseménynek neveztek el.
Sokáig az úgynevezett Carrington-eseményt tartották a valaha volt, feljegyzésekkel alátámasztott legnagyobb geomágneses viharnak. Az 1859. szeptember 1-jén bekövetkezett napkitörést Richard Christopher Carrington angol csillagászról nevezték el, mivel ő volt az egyik megfigyelője az eseménynek, de ugyanazokról a tapasztalatokról számolt be az Angol Királyi Csillagászati Társaság novemberi ülésén Richard Hodgson is, aki amatőr csillagászként észlelte a jelenséget.
A szeptember elsejei kitörés nem mindennapi látvány volt, a néhány percig tartó jelenséget a távcsöveken keresztül egy hirtelen fehér kifényesedésnek lehetett érzékelni. A Napon a szokatlan aktivitás tovább már nem volt látható. Az erős földmágneses vihart okozó kitörés hatása körülbelül 18 óra múlva, estére érte el a Földet, ekkor a Napból elszabaduló, a bolygó magnetoszféráján is áthatoló töltött részecskék a szokásos napkitöréseknél sokkal gyorsabban érték el a földfelszínt, és sosem látott, különös jelenségeket eredményeztek. Bolygónk legtöbb pontján erős sarki fény volt látható, több távíróállomáson szikrázást, sőt tüzet is okozott, a távírókészülékek a kikapcsolás után is küldték az üzeneteket.
A Carrington-eseményhez hasonló, erős földmágneses viharok szerencsére nem túl gyakoriak, átlagosan pár száz évente fordulnak elő. Az egészségre ugyan nem ártalmasak, de a kommunikációs struktúrában igen nagy károkat okozhatnak.
A Carrington-eseményhez hasonló szintű megakitörést 2012 júliusában is megfigyeltek, de akkor a Föld éppen elkerülte a részecskékkel való ütközést.