A párizsi székesegyházban történt tűzeset után régészeti ásatások során egy ismeretlen holttestet találtak. Egy reneszánsz irodalmi hírességről van szó.
A Notre-Dame de Paris székesegyházban öt évvel ezelőtt keletkezett nagy tűzvész a tetőgerendázat és a csúcsos kereszttorony nagy részét elpusztította. Ahhoz, hogy az utóbbit az eredetihez hűen újraépítsék, állványzatot emeltek, ami ásatásokat tett szükségessé. Ennek során a régészek többek között két ólomkoporsóra bukkantak.
Míg a két halott közül az egyiket hamarosan egy magas rangú egyházi személyként azonosították, köszönhetően a nevével ellátott rézplakettnek (Antoine de la Porte), a második személyazonossága rejtély maradt.
Mostanra nagy valószínűséggel sikerült tisztázni, amint arról az Inrap francia régészeti intézet beszámol. A viszonylag fiatalon elhunyt férfi, akinek a koponyáját szétfűrészelve találták meg, és akit a szakértők jellegzetes csontvázdeformitásai miatt „lovasnak” neveztek el, valószínűleg a költő Joachim du Bellay volt. A 16. században, a reneszánsz idején élt, és korának egyik leghíresebb francia költője volt.
Joachim du Bellay 1522 körül született a Loire völgyében, és 1560. január 2-ára virradó éjjel, 37 éves korában halt meg Párizsban. Úgy gondolják, hogy tuberkulózisban és krónikus agyhártyagyulladásban is szenvedett, amely kombináció a lakosság kevesebb mint 0,03 százalékára jellemző. Ráadásul a költő „kiváló lovas volt, aki Párizsból Rómába lovagolt, ami egy olyan tuberkulózisos betegséggel, mint az övé, nagy dolog” – mondja Eric Crubézy orvos és régész, a Toulouse III. egyetemről – „Majdnem belehalt ebbe”.
Mindez egyezik a csípőcsont jellegzetes lovas vonásaival, a betegségekkel, a halálkorral és a koporsó korával. „Statisztikailag lehet, hogy van még egy ismeretlen személy, aki ugyanabban a korban ugyanabban a betegségben halt meg, de ez nagyon-nagyon-nagyon valószínűtlen” – mondja Dominique Garcia, az Inrap igazgatója.
Du Bellay gyakran melankolikus szonettjeiről vált híressé – és egy kiáltványáról, amely a francia nyelvet mint irodalomra méltó nyelvet hangsúlyozta egy olyan korban, amelyet a latin nyelv uralt. A 19. és 20. században a francia nyelvnek ez a „védelme és népszerűsítése” felkeltette a hazafias nacionalista írók figyelmét. A szerző költőtársával, Pierre de Ronsard-val együtt megalapította a „La Pléiade” („A hét csillag”) néven híressé vált költői kört, amelynek nevét a francia Gallimard kiadó által megjelentetett világirodalmi könyvsorozat vette fel.
Halála előtt két évvel du Bellay – Jean du Bellay bíboros unokaöccse – magas közigazgatási tisztséget kapott a párizsi érsekségen, ami beleillik a Notre-Dame székesegyházban való kiemelkedő temetésébe. Bár a családja nyilvánvalóan azt szerette volna, hogy egy kápolnában temessék el, az 1758-as építkezések során nem találtak ott a nevét viselő sírt.
Már akkor feltételezték, hogy a Notre-Dame-ban temették el, de nem volt világos, hogy pontosan hol. Lehet, hogy ideiglenesen a székesegyházban temették el, és az ideiglenes sírhely lett a végső nyughelye, mielőtt egy kutatócsoport laboratóriumban elemezte a koporsót és a csontvázat. A szétfűrészelt koponyacsont és a törött szegycsont a szakértők számára arra utal, hogy du Bellay-n boncolást végeztek a temetése előtt.
A leletekre néhány nappal azután derült fény, hogy nyolc harangot visszahelyeztek a székesegyházba. Ezeket a harangokat a tornyok felújítása miatt távolították el; a templomnak összesen 20 harangja van. A legnehezebb, Gabriel névre keresztelt harang több mint négy tonnát nyom.
A 12. században épült Notre-Dame székesegyházat nem nyitották meg újra az olimpiai és paralimpiai játékok idejére, ahogyan azt Emmanuel Macron elnök tervezte. Az ünnepségre jelenleg a tervek szerint idén december 7-én kerül sor.
Joachim du Bellay: Szonett a honvágyról
(1525-1560)
Boldog ki mint Ulysses száz szép mérföldet bolygott
S járt gyapjas aranyért mint Jázon, régi hős,
Ki tűzhelyéhez aztán, már bölcs úr és idős,
Békén pihenni tért, hogy lenne csendbe boldog.
Hát én? látom-e még füstből fútt lenge fodrod
Kéményekkel pipázó falum, vén ismerős?
S kis házam, többem nékem, mint királynak az ős
Ország, hajh, lát-e még, kit sorsa messze sodrott?
Mert szebb volt, míg felém tetőd ős íve hajlék
Mint Róma csarnoka, a gőgös ormu hajlék
S szebb mint e durva márvány, palád, az enyhekék.
És drágább gall Loire-on Tibernél, a latínnál,
S a Lyré kicsi halma a híres Palatínnál
S e sós tengeri szélnél az édes honni lég.
Tóth Árpád