Az ókorban az Eufrátesz és a Tigris folyók partján különös írást használtak: ék alakú írásjeleket véstek a nedves agyagba – így írta le 1880-ban Carl Faulmann bécsi professzor az ékírást.
A sumérok, a babiloniak, az asszírok és a perzsák évezredeken át használták a későbbiek során feledésbe merült ékírást, amelynek titkát a 19. század elején fejtette meg egy göttingeni tanár, Georg Friedrich Grotefend, miután fogadást kötött egy könyvtáros barátjával.
Grotefend arra fogadott, hogy megoldja egy olyan írás rejtélyét, amelynek sem tartalmáról, sem formájáról sincs semmiféle ismerete. Hat héttel a fogadás után, 1802 szeptemberében, a 27 éves tanár tízoldalas latin nyelvű kéziratot nyújtott be a göttingeni tudományos egyesületnél. Ez volt az ékírás megfejtésének „születési bizonyítványa”. Ezzel Grotefend ugyanolyan jelentőségű tudóssá vált, mint Jean-Francois Champollion, aki 1831-ben az egyiptomi hieroglifák titkát fejtette meg.
Grotefend nem is tudta, hogy a 37 jelből álló ékírás, amelyet megfejtett, Dáriusz királytól és annak fiától, Xerxésztől származott. A két perzsa király Krisztus előtt 550-től 486-ig, illetve 519-től 465-ig élt. Grotefend először arra jött rá, hogy az ékírást balról jobbra kell olvasni. A „B” betűhöz hasonló jelet „király” szónak fordította, ugyanennek a jelnek dupla megjelenését pedig „királyok királyának”. A királyok nevének hét jeléből ötöt helyesen fejtett meg. A Dáriusz és Xerxész használta írásnak 37 rejtélyét oldotta meg.
Az ékírás megfejtésének – mellékesen – gyakorlati következményei is voltak. Dáriusz ugyanis írásait három nyelven vésette agyagba. A perzsa mellett a babiloni és az elami nyelvet is használta. Grotefend munkája tehát megalapozta más ókori keleti írások megfejtését is. Erre ötven évvel később került sor.
Grotefend kéziratait csupán 40 évvel halála után, 1893-ban hozták nyilvánosságra. Az ékírás megfejtője Hannoverben halt meg 1853-ban, mint gimnáziumi igazgató.